Sziasztok :)
Hát megérkezett az első rész. Nem tudom mennyire fog tetszeni, próbáltam egy kis múltbeli visszatekintés is belerakni..
Nem tudom.. azért remélem tetszeni a történet, de azért remélem sokan követitek majd a fejleményeket :))
Feliratkozni és komizni is egyaránt él :))
Jó olvasást :)
Puszii ♥
Ki
gondolta volna hogy egyszer ilyen helyzetbe kerül az ember. Az embernek nincs
fedél a feje fölött miközben pár hónapos kislányával sétál a hideg londoni
utcákon. Most jogos lenne a kérdés hogy miért vállaltam el ezt a kis tündért?
Talán a válaszom az lenne rá hogy ha egy kis élet megfogan bennem nem fogom el
venni tőle az életet hiszen az én gyermekem. Azért is tartunk, itt ahol vagyunk.
Nem mehetek vissza Sebastianhoz, féltem a kislányomat a saját édesapjától. Mit
tegyek? Még a családom is eltaszított magától, nem akartak látni, de még az
unokájukat sem. Tudom, hogy rengeteget hibáztam az életemben, de ezt nem
tehetik a lányukkal. Hova menjünk? Mit csináljunk? A kislányom, ha még egy
éjszakát az utcán tölt akár meg is fagyhat, azt pedig nem hagyom. Mindent meg
teszek annak érdekében, hogy jó sora legyen, ha már ezt nem adhatom meg.
Séta
közben rengeteg emlékkép jutott eszembe, ami miatt könny szökött a szemembe.
-
Jer,
szia. – mosolyogtam bele a kagylóba. – Mikor jössz haza?
-
Gyere,
ki a sarokra van egy kis meglepetésem számodra a születésnapod alkalmából.
Nemsokára leszállok a buszról és ott leszek.
-
Rendben.
Körülbelül mire érsz ide? – kérdeztem tőle miközben lecseréltem az otthoni
ruhámat valami csinosabbra.
-
Maximum
10 perc. Csók Al. Nagyon szeretlek.
-
Én
is téged bratyó. –vigyorogtam, mint a vadalma.
-
Akkor
nemsokára. Szia. – köszönt elé tőlem majd bontotta a vonalat. A bátyám számomra
olyan, mint méhnek a virág. Ha szabad így mondanom ketten teszünk ki egy
egészet. Nagyon szeretem őt. Mivel ma van a 16. születésnapom a tenyerén
hordoz. Azt mondta a 16. születésnapom felejthetetlen lesz. Alig pár órája
hagyott magamra miszerint is van egy kis elintézni valója. Szépen lassan
sétáltam ki a bejárati ajtón. Közben megcsodáltam a csodálatos virágokat, amik
megkezdték illatozásukat. Tavasszal a legszebb a kertünk, annyi szép csodálatos
virág van.
Késik. Folyamatosan az órámat nézem. Merre lehet? Ő nem szokott csak úgy
késni..
-
Ally!
– hallottam a nevemet. Felnéztem és mosolyogva véltem felfedezni, ahogy a
bátyám hozzám fut. Kezében egy hatalmas lufi volt. Mosolyogva figyeltem minden
mozdulatát.
-
Késtél.
– kuncogtam.
-
Ne
haragudj, de dugóba kerültünk. Mehetünk? – kezét felém tartotta, én pedig
belekaroltam.
-
De
mégis hova? – kérdeztem tőle.
-
Ez
a te napod. Van pár meglepetésem, de előtte be kellene mennünk a bankba ki,
kellene vennem egy kis pénzt. – szabadkozott.
-
Semmi
baj. – nevetve sétáltunk az utcákon. Az emberek arcára mosolyt csaltunk hangos
hahotázásunktól. Szépen lassan sétáltunk el egészen a bankig.
-
Ugye
tudod, hogy tudom, mit tervez ma estére Lou? – kacagtam fel.
-
Előtted
tényleg nem lehet titkolózni. – duzzogott. – Csak kérlek, lepődj majd meg.
Szegény annyit dolgozott rajta. Már hetek óta ezt tervezi.
-
Tudom,
ne aggódj. Köszönöm ezt a napod. – lassan megsimítottam az arcit mire ő
belecsókolt a tenyerembe. De aztán olyan gyorsan történt minden. Állarcosok
rontottak be a bakba kezükben fegyverekkel. A biztonsági őrt azon nyomban lelőtték
majd tovább haladtak. Jer, egyből megfogta a kezemet és lerántott maga mellé.
-
Aki
jót akar, magának egy szót sem szól, nem értesít senkit sem és nyugton marad.
Világos voltam? Mint látjátok senkinek sem kegyelmezünk.– ordítozott az egyik.
Oda mentek a pulthoz és tele pakolták a táskájukat. Közben pedig az egyik bankost, aki ellenkezni
kezdett. A bátyám szorosan magához húzott. Pár perccel később ismét egy hangos
lövésre kaptam fel a fejemet. Pár méterre tőlünk terült egy fiatal hölgy.
Élettelen teste mellettünk csuklott össze. Megrémültem.
-
Jer
én nagyon félek. Ugye nem lesz velünk baj? – suttogtam neki.
-
Ne
félj, minden rendben lesz. Itt vagyok melletted.
-
Ti
ott ketten – mutatott ránk- Azt mondtam, kuss. Ne kelljen kétszer mondanom.
-
Te
John nézd azt a csajt ott – mutatott rám az egyik a fegyverével – Friss husika,
mit szólsz hozzá?
-
Hmm..
– megnyalta a szája szélét és felém közeledett. Egyre jobban szorítottam a
bátyám kezét. Rettegtem. El sem tudjátok képzelni mi zajlott le bennem, abban a
pár percben, vagy akár az egész rablás alatt. Körülöttem halottak, akik
ellenkezni akartak ezekkel az állatokkal.
-
Gyere cicus. – megszorította a kezemet és felrántott,
de velem együtt a testvérem is ugrott velem. – Na-na.. mit művelsz fiacskám?
-
Ne
merj hozzá nyúlni, értetted? – förmedt rá.
-
Jer
kérlek, ülj vissza. – hangom könyörgő volt. Könnyes szemmel néztem rá.
-
Hallattad
a hölgyet ülj vissza te takony, mert rosszul jársz. – fenyegetőzött, de ő nem
hallgatott rá.
-
Hagyd
őt békén. – förmedt rá a bátyám.
-
Nocsak-nocsak
hogy kinyílt valakinek a csipája. Rosszul jársz kisöreg, ha még egy szót
szólsz. Netán a csajod hogy ennyire ragaszkodsz hozzá?- a fegyvert a
mellkasához szorította fenyegetés közben. Gyomrom apró görccsé változott mikor
megláttam mit művel ez az állat.
-
Kérem,
ne bántsa őt. Ő csak a bátyám..
-
Hozd
már a cicust. ne kecmeregj. – ordított neki a másik. Persze hogy egyből
cselekedett. Megszorította a kezemet és rángatni kezdett. Magamban többször is
elmondtam egy imát, hogy a bátyám most az egyszer üljön meg a seggén és ne
akarjon nekem segíteni. A következő pillanatban a földön voltam egy hatalmas
golyóval a kezemben, tőlem 100 méterre pedig a bátyám esett össze.
-
Jeremy!
– kiabáltam nevét majd minden elsötétült.
Visszagondolva
ezekre a borzalmas órákra a sírás kerülget. Azt mondta boldog lesz a
születésnapom és soha nem fogom elfelejteni. Elfelejteni biztos nem fogom,
örökre a szívembe égett ez a délután. Ettől a naptól kezdve utálom a
születésnapomat. Az én hibám a halála. Ha nem akart volna megvédeni, akkor ez
az egész nem történik meg. Soha de soha nem fogom megbocsájtani a halálát. Akár hányszor elmondták nekem hogy ez nem az
én hibám volt.. nekem nem megy.. Utálom magamat ezért. Lou egy szabad percre
sem hagyott magamra, akárhányszor kértem, hogy csinálja a saját dolgát mindig
makacskodott, hogy ő mellettem akar lenni. Amikor magamra hagyott és Londonba
költözött az új élete miatt összetörtem. De nem mutattam meg ezt az énemet
neki. Nem akartam, hogy ilyennek lásson meg. Mert akkor biztos nem hagyott
volna magamra.
Egyetlen
egy emberre bízhatom a kislányomat. Arra az emberre, aki mindig mellettem volt
és soha egy percre sem hagyott magamra.
-
De
Louis ez nagyszerű! – örültem meg barátom sikerének. Hiszen beválogatták az
X-factor első előfordulójába.
-
Nem
érted, hogy nem akarok elmenni? – förmedt rám. Arca nem volt olyan boldog, mint
eddig. Szomorúságot tükrözött.
-
Miért?
Hiszen ez volt az álmod.. imádsz énekelni, akár csak.. – hangom elakadt. Igen..
a bátyám is imádott énekelni. Ők ketten voltak az énekes pacsirták a családban.
Miután a bátyám meghalt Louis nem is énekelt, vagyis előttem nem.
-
Hát
pont ezért.. – harsant fel. – Amikor énekelek mindig Jeremy jut az eszembe.
Hiányzik a fenébe is. Elő jönnek a régi emlékek amik miatt kitör belőlem a
zokogás. Lilly nekem ez nem megy.
-
Lou
figyelj rám. – oda mentem hozzá és arcát a kezeim közé vettem. – Ő sem örülne neki,
ha ezt a hatalmas lehetőséget elhalasztanád. Figyelj, tehetséges vagy nagyon
is. Söpörj le mindenkit a színpadon és csak úgy jöhetsz haza, ha győzöl,
különben a szemem elé se gyere. – bohóckodtam el a dolgot. Nekem is
rettenetesen hiányzik a bátyám. Minden egyes percben csak ő jár az eszemben.
-
Tényleg
így gondolod? – nézett fel rám könnyes szemeivel. - És mi lesz veled? A verseny
miatt nekem Londonba kell költöznöm.
-
Igen
Lou.. Neked ott a helyed, ez a te küldetésed. Olyan lehetsz, mint amilyen
Robbie, tudod, akit annyira istenítesz. Ami pedig engem illet, meg leszek.
Nézlek majd a tévébe a családdal együtt. Itthonról szorítunk neked minden egyes
színpadra lépésnél. Nem kell mellettem lenned és pátyolgatnod. Légy boldog
Londonban. – a szívem szakad, meg amikor ezeket a sorokat mondom neki. De neki
tényleg ott a helye bármennyire akarom, hogy mellettem legyen.
-
És
akkor már soha többet nem fogunk találkozni? – tette fel azt a kérdést, ami
engem is foglalkoztatott. Ha ő befut nem lesz arra ideje, hogy haza utazgasson.
-
De
igen. Ne aggódj, tudod azt ígértük, hogy soha nem hagyjuk el egymást.
-
Remélem
is… mert abba soha nem nyugszok bele hogy kizárjalak az életemből.
Persze
hogy igazam volt.. Miután a fiúk harmadikak lettek a tehetségkutatón nagyon
elfoglalttá váltak. Nem tudott haza jönni. Kezdetben minden nap hívott, de
aztán egyre kevesebbet foglalkozott velem. De nem hibáztatom érte, hiszen
szárnyal a karriere, és nagyon boldognak látszik. Nem tudom hogyan jutottam el a fiúk házáig,
de ezt találtam a legjobb megoldásnak. Tudom, felelőtlen vagyok 5 tinédzser
fiúra bízni a kislányomat. De így
gondolom ez a helyes megoldás.
-
Kicsim, nagyon szeretlek téged.
Anya nem azért hagy el, mert nem szeret, hanem mert nem tud rád vigyázni. Remélem
a srácok vigyázni fognak rád és szeretni fognak. Minden jót angyalom. Legyen
szép életed! – búcsúztam el tőle. Utoljára magamhoz öleltem alig pár hetes
kislányomat és a mózeskosarával együtt leraktam őt az ajtó elé majd
becsöngettem a házba. Az egyik bokornál elbújtam, hogy megbizonyozhassak róla,
hogy biztos beviszik-e. Pár perccel később nagy meglepetésemre Louis jött ki.
Először nem vette észre a kisbabát, ám amikor ő felsírt azonnal a kezébe vette
a kislányomat és bevitte a házba.
-
Nagyon sajnálom kicsim! –
letöröltem a lefolyó könnyeimet és zokogva elhagytam az utcát.
